2010.02.01 06:38 : Pásztor Józsefné
Kedves ....!
Kár, hogy nem írtad meg a nevedet. Neked az is van, személyiséged van, amiben nem az a legfontosabb, hogy síket, hanem az, hogy Ember! És erre légy mindig bűszke.
Én halló ember vagyok, de mélységesen át tudom érezni a leírtakat. Három fiam közül a legkisebb lett súlyos hallássérült 1 éves korában, egy védőoltás után. El tudod képzelni a sokkot, amit jelentett számomra. Mosolygós, édes kis kölyök volt. Szívem szakadt meg, szaladtam fűhöz-fához, orvostól orvosig, kínai csodaemberekhez, akupunktúrás kezelésekre, stb. Reméltem a csodát, ami soha nem jött el.
Volt egy kedves professzor a Heim Pál kórházban, aki azt mondta, hogy ne szaladgáljak sehova, ne arra adjam ki a pénzt, mert fizikai értelemben soha nem gyógyulhat meg az akkor még alig másfél éves kisfiam. Azt tanácsolta, hogy tanítsuk és tanítsuk, és szerezzük be neki a mindenkori legjobb hallókészülékeket.
Innentől befejeztem az önsajnálkozást, és megterveztem a jövőnket, a fiam jövőjét.
Dunaújvárosban éltünk, ahol nem volt sem jelene, sem múltja a hallássérültek taníttatásának. Egyet tudtam, hogy soha nem kerülhet ki a család biztonságából, soha nem kerülhet speciális intézménybe bennlakónak, egyetlen egy éjszakára sem. Körülnéztem a hét városban, ahol élhetnek szakemberek, akik a segítségünkre tudnának lenni. Budapesten a kétszobás lakásunkért kaptunk volna egy komfort nélküli lukat ötünkre. Szegeden viszont, mivel OTP-s lakásunk volt, "licitálhattunk" egy 2+2-es panel lakásra és a mienket beszámítolták. Igy rendeztem le a lakáskérdést cirka 2 hét alatt a férjem tudta nélkül. Csak akkor tudta meg, mikor megkaptuk a levelet, hogy költözhetünk. Mindet hátrahagyva kezdtünk új életet Szegeden. Leszálltunk a buszról, ott öles betűkkel hirdette magát a gumigyár. Férjem onnan ment nyugdíjba, nekem is és két nagyobb fiamnak is sikerült gyökeret verni.
Tamás, pici fiam először a speciális óvodába került, ahol óvónője azt tanácsolta, hogy mivel maradt egy kis hallásmaradványa / 110-120 dB-es hallásveszteség mellett/ vegyük ki onnan, próbáljuk meg a halló óvodát, mellette járjunk megfelelő szakemberhez. Tanácsolta mindezt azért, hogy fiam ne váljon orvosilag siketté, ne jelelni, hanem beszélni tanuljon meg.
Az első óvodába azért vették fel, mert bátyja onnan ment iskolába, így ismertek bennünket. Rossz választás volt, hisz Tomiban még csak én láttam azt, amit más nem: hogy meg fog tanulni "hallani" és beszélni. Kis társai csúfolták, hogy süket, az óvónője kétségbe volt esve, hogy hogyan magyarázza el neki, pld. hgy a ló az háziállat.
Másik óvodát választottunk, ahol szerencsére volt logopédus is. Közben persze Tamást állandóan tanítottuk. Másfél éves kora óta folyamatosan tanult. Minden egyes sétára, eseményre úgy készültünk, hogy a megtervezett út, esemény mozzanatairól pici kártyákat készítettünk, melyre felrajzoltuk a majd látható dolgokat, eseményeket. A rajz alá rövid szóval a jelentést is beírtuk, majd a történéssel egy időben elővéve a kártyát rövid szóban is beazonosítottuk azt. Nagyon sokat gyakoroltunk, ez a módszer jól bevált, de rengeteg képes könyvet is vásároltunk, amiben különböző élethelyzetek voltak, amiből szintén tudtunk tanulni.
Eljött az iskolaválasztás ideje. A speciális intézményben indítottak egy osztályt, akikkel azt tervezték, hogy az első osztály elvégzése után együtt kihelyezik őket halló iskolába. Megkerestek bennünket is. Arra gondoltam, hogy ez nem lehet rossz gondolat, és Tominak is könnyebb lesz társakkal együtt lenni. Csakhogy amit tanultak óra közben, az a szünetekben és a délutáni órákban mind lerombolódott. Ugyanis az osztály a siketek intézményében volt, és a gyerekek egymás közt a jeleléssel, mutogatással kommunikáltak. Így a hét kis integrációra készült első osztályos az élő beszéd helyett rászokott a jelelésre. Természetesen az integráció nem sikerült, illetve csak két kislánynak, akik csak nagyothallók voltak, nem volt akkora hallásvesztésük mint Tamásnak.
Az iskola minden elkövetett, hogy Tomi ne kerülhessen hallóiskolába, pedig voltak tanárok, akik azt javasolták, hogy ne adjam fel, keressek neki iskolát. Kb 10 iskolában próbálkoztam, de anélkül, hogy látták volna Tomit, zsigerből elutasították. Egy iskolában matematika felvételit tett, jól sikerült, készültünk a beiratkozásra. A beiratkozás napján derült ki, hogy a siketek iskolája megfenyegette őket, hogy mivel az ő beleegyezésük nélkül vinném Tomit oda, semmiféle szakmai támogatást nem nyújtanak az iskola részére. Így elálltak a felvételétől, ami nagy traumát okozott nekem. Voltak azonban pedagógusok, akik titokban de mellettem álltak, és tartották bennem a lelket, hogy keressek tovább. Sikerült is találni, ahol meghallgatták Tamást, egy feltétel volt, az, hogy újra kezdje az első osztályt, hogy át tudja venni az iskola tanulási módszerét.
Nagyon szép eredménnyel végezte el az általános iskolát. Persze közben megtanult beszélni is, barátokra talált, befogadták.Idegen nyelvből felmentést kapott.
Általános után felvételizett közgazdasági szakközép iskolába, ahol már angolt is tanult, 5-re érettségizett belőle is. Életre szóló barátság alakult ki padtársa, Móni és közte. Móni figyelemmel kísérte, hogy tud e jegyzetelni az órákon, tanárai soha nem kivételeztek vele, a követelmény ugyan az volt, mint a többieké. Közben Tomi szerelmes lett Mónikába, de ő tudtára adta, hogy köztük csak barátság lehet. A barátság azonban azóta tart, Mónika évek múlva az esküvőjére is meghívta, azóta is rendszeresen köszöntik egymást ünnep, név és születésnapok alkalmából, az egyetemen gyakran találkoztak, interneten napi kapcsolatban vannak. Tominak ő volt a nagy szerelem, sajnos nem is volt még más szerelem az életében, pedig most 26 éves.
A középiskola után egyből felvették az egyetemre, programozó matematikusnak készült volna. Sajnos a több száz hallgató között elveszett. Nem tudott jegyzetelni, nem talált segítséget, nem volt sikerélménye. Két évet küszködött, aztán feladta. Szerencsére nem véglegesen. Közben középfokú nyelvvizsgát tett, elvégzett egy felsőfokú redszerinformatikusi OKJ-s iskolát, majd újból felvételizett, főiskolára, távoktatásban tanul,mérnök informatikusnak készül. Jövő tavasszal diplomázik. A főiskolán a jegyzetelés még mindig gondot jelent, de felveszi diktafonra az előadást, otthon felrakja számítógépre, én meg legépelem.
Mivel távoktatásban tanul, megpróbált elhelyezkedni. Egy közhasznú egyesület vette fel, természetesen a rehabilitációs foglalkoztatáson keresztül, az állam fizet utána mindent. Első időben minden szép és jó volt. Kiépített egy nagy és egy kisebb hálózatot, működésbe hozta az egész rendszert, ennyi volt az informatikusi munkája. Tavasszal végzett vele, azóta be kellett állnia "termelési" munkára a többi rehabilitált társaival együtt. Az egyesület rajtuk kívül 30fő közmunkást is foglalkoztat, ide fogták be őket is. Tomi , mivel nem biztosított a diplomához szükséges szakmai tapasztalat és gyakorlat megszerzése, folyamatosan munkát keres. Hiába írja le önéletrajzában, hogy szakmailag mit tud, mit tanult, hallássérülése miatt vagy nem válaszolnak, vagy ha interjúra hívják, sem veszik fel.
Ma újból tanul beszédtechnikát, hogy szebben tudjon beszélni. A lejárati idők után folyamatosan új készülékekkel próbálkoztunk, de csak tavaly tudtunk beszerezni egy csúcstechnológiával rendelkező olyan készüléket, ami az ő nagyfokú hallásveszteségére is jó. Eddig szájról tanult meg olvasni, ezért a telefont nem tudja használni, mivel hallott mindent, de a beszédet nem értette hallás útján, csak szájról, így telefonon sem tud beszélni. Most az új készülék után tartunk ott, hogy elölről kezdve mindent, tanuljuk a beszédértést. Kis szavakkal kezdünk, betűről betűre, szótagról szótagra tanulunk újra mindent.
Ő sajnos, ha rajta múlna, abba hagyná. Egész életében arra biztattam, hogy ne adja fel,sikerülni fog. Most is ezt kell tennem, de most már tehernek fogja fel, túlzott anyáskodásnak veszi.
Magamban imádkozom, hogy sikerüljön megszerezni a diplomát, sikerüljön a beszédértés, sikerüljön a tanultakat hasznosítania, és nem utolsó sorban sikerüljön magának társat szerezni.
Küzdelem az egész élete, és sajnos boldogtalan.
Nekem azonban meggyőződésem, hogy nem szabad feladni, meg kell próbálni a lehetetlent is, csak azután szabad azt mondani, hogy nincs értelme, csak akkor, ha ez be is bizonyosodik.
Ezeket csak azért írtam le Neked, hogy bízzál önmagadban, bízzál az életben, és vannak emberek is, akikben bízhatsz.
És mégis csak próbáld meg a hallókészüléket, ne tartsd ellenségnek. Ma már vannak esztétikus kivitelezésűek is, a haj alatt nem feltűnő, és vannak nagyon nagyon jó készülékek is, csak próbáld meg, szépen kérlek.
Üdvözlettel: Mária