Tegnap kirándultunk, a Normafához mentünk busszal. Ült mellettem egy néni, és keresztben beszélgettem a barátnőmmel, a szemben lévő ülésen ült. A néni mellettem azt javasolja, hogy cseréljünk helyet, mert akkor közelebb leszek beszélgetőtársamhoz, jobban hallom őt. Mondtam, hogy számomra lényegtelen, hiszen szájról olvasom, ebben a busz-zajban úgysem hallom őt. A néni mondja, hogy lassan már ő is szájról olvas, mert nem hall. Mutatom, hogy akkor hallókészüléket kell venni, lám nekem is van. Mutatja, hogy neki már van, egy kis pici hallójárati méretű bigyó van a fülében. Hú-ha, máris meséltem, hogy vagyunk mi a HARKE-sok, és néha látogassa meg a honlapunkat. Meséli, hogy feltalálja magát az interneten, járt tanfolyamra, hogy ne kelljen a fiatalabb családtagokat mindig kérnie segítségre. Ő kilencven éves, és azt gondolja, hogy amit meg tud tenni még, azt csinálnia is kell, különben lemarad és kimarad életéből az adott képesség, és leépüléshez vezet. Még mai napig is rendszeresen kirándul, gyalogol, most is készül megtenni pár km-es távot kirándulóbotjával. Örvendtünk barátnőmmel, hogy láthattunk pozitív példát, érdemes felnőtt korban jelentkező hallássérülésünkre hallókészülékkel élnünk, hiszen javítja érvényesülésünket a mindennapokban és a korunk előrehaladásával, nem épülünk le.